Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anastasia szülei

2014.06.17

Anastasia szülei

II. Miklós orosz cár

II. Miklós cár (oroszul: Николай II; teljes neve Nyikolaj Alekszandrovics Romanov, Николай Александрович Романов; Szentpétervár, 1868. május 8./19. – Jekatyerinburg, 1918. július 4./17.) Oroszország cárja, Lengyelország királya, és Finnország nagyhercege. 1917-ben lemondott a trónról, és ezzel Oroszországban megszűnt a monarchia. 1918-ban a bolsevikok kivégezték családjával együtt Jekatyerinburgban; 2000. augusztus 14-én az Orosz ortodox egyház szentté avatta őt és családját.

Nicholas II of Russia painted by Earnest Lipgart.jpg

Családja és fiatalkora

II. Miklós édesapja III. Sándor, édesanyja Marija Fjodorovna cárné (eredetileg Dagmar dán királyi hercegnő) volt. Édesanyja révén szoros rokonságban állt az angol királyi családdal (Marija Fjodorovna nővére, Alexandra angol királyné lett, fia, V. György így Miklós unokatestvére volt, innen az óriási hasonlóság kettejük között).

Isten fiúval ajándékozott meg minket, akinek a Nyikolaj nevet adtuk a keresztségben. Az örömünk leírhatatlan.[1] – emlékezett III. Sándor fia születésére. Amikor Miklós világra jött, édesapja még csak trónörökös volt, így nagybátyjainak nem kellett felesküdniük rá, mivel ez az eskütétel csak a cárevicsek kiváltsága volt.

Miklós félénk, visszahúzódó ember volt, aki utálta a nyilvánosságot. Cárevicsként kötelességtudóan részt vett a minisztertanács ülésein és elnökölt az éhínség megszüntetésére létrehozott bizottságban, de legszívesebben a szabadban barkácsolt. 1890 és 1891 között európai és kelet-ázsiai körútja során egy elmebeteg japán rendőr merényletet kísérelt meg ellene; emiatt erős ellenszenv ébredt benne a japánok iránt.

Boldogabb vagyok, most, hogy elmondhatom, végre csatlakoztam a sereghez, és minden nappal egyre jobban hozzászokom a tábori élethez.

– Miklós levele édesanyjához, 1887 nyara[2]

A nagyherceg egyik tanítómestere Pobedonoszcev, a Szent Szinódus egyik főügyésze volt. A nevelő (ahogy Miklós is) azon a véleményen volt, hogy az egyeduralom Isten elrendelése, és csak ezzel lehet működőképes egy akkora birodalom, mint Oroszország. Miklós katonai képzése 1884-ben kezdődött meg, amikor a cári testőrséghez küldték. Később a Preobrazsenszkij gárda, valamint a huszártestőrség tagja lett.

Miklósnak a szülei Ilona orléans-i hercegnőt akarták feleségként, ámde Miklós nem őt, hanem Alix hesseni hercegnőt szerette. Bár Miklós szülei ellenezték a házasságot, III. Sándor fia boldogságára való tekintettel beleegyezett a frigybe.

Uralkodása

Miklós és Alekszandra Fjodorovna koronázása a Kremlben, 1896-ban

Miklós 1896. május 26-ai koronázását szörnyű tragédia árnyékolta be. A Moszkva melletti Hodinka-mezőn az ajándékokra váró sok ezer ember halálra taposta egymást.

A cár mindennap lelkiismeretesen kihallgatta a minisztereit, és nemegyszer saját kezűleg írta meg a leveleit. Legtöbb minisztere udvariasnak, ámde nagyon határozatlannak tartotta őt.

Az uralkodó a szláv kultúra híve volt, elítélte a nyugatiasodást. Szentpétervár helyett sokkal jobban szerette Moszkvát, mert szerinte a főváros a bürokraták és az árulásra hajlamosak fészke volt.

A cár 1897-ben elrendelte az első népszámlálást Oroszországban, 1898-ban kiadta a „Békehatározatot”, amely egy nemzetközi megegyezés révén megvalósuló fegyverleszerelési indítvány volt. A közvélemény hangos tetszésnyilvánítással fogadta az ötletet, de az 1899-es, illetve 1907-es hágai békekonferencián az országok vezetőinek nem sikerült megállapodásra jutniuk.

Miklós pénzügyminisztere, Szergej Juljevics Witte az ipar fejlődését sürgette. Nagy erőfeszítéseket tett a rubel árfolyamának megerősítésére és a külföldi befektetők becsalogatására az országba. Támogatta a transzszibériai vasútvonal továbbépítését is.

A századforduló környékén az orosz gazdaság válsága miatt tömeges munkanélküliség volt jellemző. A nyomorgások hatására alakult meg 1898-ban az „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt”, az OSZDMP, 1901-ben pedig a parasztforradalom hívői fogtak össze. Az OSZDMP 1903-ban két részre szakadt: a bolsevikokra és a mensevikekre.

1895-ben Miklós kinyilvánította azt a szándékát, hogy nem akarja megosztani egyeduralmát, válaszul arra, hogy a „Felszabadulás Szövetsége” nevű mozgalom egy politikai hatalommal felruházandó szervezet, a „duma” (parlament) megalakítására tett javaslatot.

Februári forradalom

A Petrográdra keresztelt Szentpétervárott 1917. február 23-án és február 24-én (a régi naptár szerint március 8-án és március 9-én) zavargások törtek ki. Február 25-én Miklós, aki a hadsereg mahiljovi főhadiszállásán tartózkodott, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a rend helyreállítására katonai erőre van szükség. A zavargások azonban folytatódtak. Miklós elrendelte, hogy küldjenek a frontról csapatokat a fővárosba, ő maga pedig vonaton Carszkoje Szelóba indult.

Február 27-én a duma ideiglenes bizottsága és a munkások tanácsa megegyezett egy ideiglenes kormány létrehozásáról. A hadsereg tábornokai úgy vélték, hogy a helyzetet csak Miklós oldhatja meg, méghozzá személyesen. Táviratot küldtek neki március 2-án Pszkovba, ahova a cár került a vonata eltérítése miatt. Miklós erre a maga és a fia nevében is lemondott az öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára, aki azonban az ellenséges közvélemény hatására még aznap, március 3-án (az új naptár szerint március 6-án) lemondott a trónról. A cárizmus ezzel megszűnt létezni Oroszországban.

Magánélete

A cár és családja

II. Miklós fiatalon viszonyt folytatott egy lengyel balett-táncosnővel, Matilda Kseszinszkajával, ám miután eljegyezte Alix hesseni hercegnőt, véget vetett a viszonynak.

Alix, aki cárnéként az Alekszandra Fjodorovna nevet kapta, ugyanolyan félénk és visszahúzódó volt, mint a férje. Egyikük sem szerette Szentpétervárat, és nem tartották be az udvari etikettet sem. Miklós egyik kedvenc időtöltése a barkácsolás volt, de szívesen vett részt katonai díszszemléken is. Ez eléggé elidegenítette őt a nemességtől.

Utóélete

Szent Cári Mártírok ikonja

1979-ben egy helybeli orosz történész, Alekszandr Avdonyin csontvázakat talált Jekatyerinburgtól körülbelül tíz mérföldnyire. A csontok DNS-ét megvizsgálták, és az eredmény alapján azonosították II. Miklóst, Alekszandra Fjodorovnát, Olgát, Tatyjanát és Anasztasziját, valamit az orvosukat és három cselédjüket. A hiányzó két csontvázra 2007 augusztusában bukkantak rá, és az első DNS-eredmények alapján a család maradék két tagjáé, Marijáé és Alekszejé.[5]

A Szovjetunióban nem volt szabad II. Miklósról beszélni, vagy csak elítéléssel. Manapság az embereket egyre inkább érdekli az utolsó cár élete és családja. Az Oroszországba látogató turisták mindenfelé a cári családot ábrázoló képeket, babákat és egyéb apróbb ajándékokat találnak. Bár még ma is sokan elítélik II. Miklóst, ez a szemlélet egyre inkább kezd megváltozni, és az utolsó cárról egyre inkább az a nézet terjed el, hogy jó szándékú, ámde gyenge ember volt.

1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak szent mártírokká nyilvánították II. Miklóst és Alekszandrát, gyermekeikkel együtt. A maradványokat pontosan 80 évvel a kivégzésük után, 1998. július 17-én temették el a cárok hagyományos temetkezési helyére, a szentpétervári Szent Péter és Pál Székesegyházban. 2000-ben pedig az Orosz ortodox egyház szentté avatta az utolsó cári családot.

2005-ben a Romanov család nevében a Spanyolországban élő Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényt nyújtott be, hogy rehabilitálják a cárt és családját, a kérvényt azonban 2007-ben elutasították.[6] 2008-ban az ügy új fordulatot vett; az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta.

 

Hesseni Alekszandra Fjodorovna orosz cárné

Hesseni Alexandra, született Aliz hesseni hercegnő (németül Prinzessin Alix von Hessen und bei Rhein, oroszul: Императрица Александра Фёдоровна, teljes nevén Viktoria Alix Helena Luise Beatrice; Darmstadt, 1872. június 6.Jekatyerinburg, 1918. július 17.) hessen–darmstadti hercegnő, házassága révén Oroszország cárnéja. Személye nagyban hozzájárult a cári rendszert megdöntő forradalom kitöréséhez. Az ortodox egyház mártírként tiszteli és szentté avatta.

Alekszandra Fjodorovna orosz cárné és hesseni hercegnő.jpg

Gyermekkora

Alix édesanyja Viktória brit királynő lánya, Aliz hercegnő, édesapja, Lajos hesseni nagyherceg volt. Szülei édesanyja után akarták elnevezni, de végül az angol Alice helyett a germánosabb Alix névre keresztelték.

A hesseni nővérek 1894-ben (balról jobbra: Alix, Viktória, Erzsébet, Irén)

Alix a család hatodik gyermeke volt, utána még egy kislány született, Mária (a családban csak May), aki azonban meghalt négyéves korában. Alixnak így végül is három nénje volt: Viktória, Erzsébet (a családnak Ella), és Irén. Két bátyja, Ernő Lajos és Frigyes közül csak Ernő (Ernie) élte meg a felnőttkort: Frigyes két és fél éves korában kizuhant egy ablakon, és meghalt – a kisfiú vérzékeny volt, valójában emiatt távozott el. Frigyes tragédiájából nyilvánvalóvá vált a család számára, hogy Aliz hercegnő magával hozta az angol királyi család örökletes betegségét.

1878-ban az egész család (kivéve Erzsébetet) torokgyíkot kapott. A kis May és Alix anyja meghalt a betegségben. Aliz nagy űrt hagyott maga után, amelyet gyerekei soha nem tudtak igazán betölteni sem akkor, sem később. A kis „Sunny” (ahogy a család becézte) ekkor vált komollyá és visszahúzódóvá.

A gyermekek nevelését Viktória brit királynő vállalta magára, így a család - Ella kivételével, aki Erzsébet porosz hercegnőnél élt - Angliába költözött. Alix itt nőtt fel, a királynő kedvenc unokájaként, és inkább volt angol, mint német. 1892-ben meghalt Alix édesapja, és a helyére Ernő lépett hesseni nagyhercegként.

A cárné

Alix az ortodox keresztségben az Alekszandra Fjodorovna nevet kapta, valószínűleg azért, mert az Alekszandra hasonlított leginkább az Alixra.

A cári pár 1896. május 26-i koronázását szörnyű tragédia árnyékolta be. A hodinkai tragédia néven elhíresült esetben 1389 ember lelte a halálát: agyontaposták őket, amikor a kegytárgyak és egyéb ajándékok kiosztására vártak. A tragédia ellenére Miklós és Alekszandra aznap este elmentek a francia követ báljára, amit az oroszok úgy értelmeztek, hogy új uralkodóik érzéketlenek a szörnyűségre. Holott Miklós és Alekszandra csak attól félt, hogy megsértik a francia arisztokráciát, ha nem mennek el az ünnepélyre, és az utolsó pillanatban mondják le a részvételt.

Alekszandra 1905-ben, a Duma megnyitója alkalmával készült hivatalos fényképen

Alekszandra cárnéként is olyan visszahúzódó és félénk volt, mint hercegnőként. Ritkán ment a népe közé, és akkor is merev, komoly arccal. Ebből az oroszok arra következtettek, hogy „anyácskájuk” büszke, gőgös teremtés, aki nem akar leereszkedni hozzájuk. A valóság azonban pont az ellenkezője volt: a cárné félt, hogy népe megutálja, elutasítja.

A cárné (akárcsak a férje) erkölcstelennek és frivolnak tartotta a szentpétervári udvart, és tartózkodó modora elidegenítette a nemességtől. Az uralkodópár a Téli Palota pompája helyett sokkal jobban kedvelte a Carszkoje Szeló-i Sándor-palota polgárias kényelmét, természetes környezetét. Nehezére esett megszoknia új otthonát, annak nyelvét, vallását, és szokásait. Igaz, később sokkal odaadóbb híve lett az ortodox vallásnak, mint sok más született orosz.

Alekszandra beilleszkedését Oroszországba az is nehezítette, hogy férje családja nem fogadta őt jól. Marija Fjodorovna özvegy cárnénak, Miklós édesanyjának volt a feladata felkészíteni Alekszandrát a cárnéi kötelességekre. Marija Fjodorovna nagy befolyással bírt a gyermekei – így a cár – felett is. Az anyacárné örömmel fogadta Alekszandra és Miklós házasságát, és azt ígérte, szerető anyaként fog bánni menyével, de hamar kiderült, hogy az egyetlen közös dolog a két cárnéban a Miklós cár iránti szeretetük és ragaszkodásuk. Alekszandra megpróbálta kiragadni férjét Marija Fjodorovna hatalma alól, azonban így összeütközésbe került nemcsak az özvegy cárnéval, de a Romanov-család többi tagjával is. Kapcsolatuknak az sem tett jót, hogy Miklós és Alekszandra házasságuk legelején az anyacárnéval éltek együtt.

A cári családból leginkább Olga Alekszandrovnával, valamint Kszenyija Alekszandrovnával, férje két húgával találta meg a közös hangot. Sokat segített neki nénje, Ella (immár Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegné), de az a rokona, aki leginkább támogathatta volna Marija Fjodorovna mellett, egyike volt legnagyobb ellenségeinek. Idősebb Marija Pavlovna nagyhercegné német hercegnőként született, de miután beházasodott a Romanov-családba, teljesen elkötelezte magát Oroszországnak. A nagyhercegné nagy riválisa volt Marija Fjodorovnának, és hatalmas ellenszenvvel viseltetett Alekszandra irányába.

A cárné legjobb barátnője és bizalmasa egyik udvarhölgye, Anna Alekszandrovna Virubova, egy orosz nemeshölgy volt. Anna maga is Raszputyin egyik híve volt, s nagy szerepet játszott abban, hogy a cári család megbízott a „Gonoszban”.

Alekszandra egészsége nagyon instabil volt, amit sokan csak annak tudtak be, hogy így próbált menekülni a kötelességei elől. Tény azonban, hogy már fiatalabb korában, a házassága előtt is hát- és lábfájdalmak gyötörték, melyek miatt gyakran volt szüksége orvosi segítségre. Később légszomjban és általános gyengeségben is szenvedett, gyakran kapott fulladásos rohamokat, valamint élete vége felé hosszabb sétákon már csak tolókocsiban tudott részt venni. Roman Petrovics herceg így emlékezett a cárné egyik rohamjára: „Nem tudta elviselni a nyári meleget, arca elvörösödött, és nem tudott levegőt venni. Amint kinyitották az ajtókat és ablakokat, hogy friss levegő jöjjön be a szobába, állapota rögtön javulni kezdett.[3]

A cárné még gyermekkorában, édesanyja hatására kezdett el jótékonykodni. Később is rengeteg jótékonysági vásárt, gyűjtést szervezett, ahol gyakran a saját rajzait, hímzéseit, vagy lányai kézimunkáit árulta. Alekszandra gyönyörűen tudott hímezni, különösen vallási témájú kézimunkái egyedülállóak. A cárnénak emellett katonai rangja volt egy ezredben, és udvarhölgyei szerint remekül érezte magát a díszszemléken. „Egy igazi katona lánya volt, élvezte a hadjáratokat, a katonai parádékat, a seregszemléket és a tábori életet, ahol folyamatosan játszottak a zenekarok, szólt a kürt és vonultak az ezredek.[4]

Alekszandra és a gyermekei

A cári gyermekek 1910-ben (balról jobbra: Tatyjana, Anasztaszija, Alekszej, Marija, Olga)

Alekszandrának és Miklósnak öt gyermeke született: Olga 1895-ben, Tatyjana 1897-ben, Marija 1899-ben, Anasztaszija 1901-ben, és végül Alekszej 1904-ben.

Alekszandrára egészen 1904-ig, a trónörökös herceg születéséig hatalmas nyomás nehezedett, mivel a család és az ország is egy fiút várt tőle. Az első lány születésekor még mindenki örült, és a másodikat is örömmel fogadták, azonban a harmadik nagyhercegnő érkezésekor már csendesebb volt az ünneplés, a negyedik kislányt pedig egyenesen csalódva fogadták. Híven tanúskodik erről Kszenyija Alekszandrovna megjegyzése: „Istenem! Micsoda csalódás!… egy negyedik lány![5]

1904-ben azonban megszületett a várva várt trónörökös, akit az „Alekszej” névre kereszteltek Miklós kedvenc uralkodója, I. Alekszej után. A kis cárevics 1904. augusztus 12-én, Peterhofban született, délután negyed kettőkor. Bár Oroszország ekkor háborúban állt Japánnal, hatalmas ünnepségeket rendeztek a kis nagyherceg tiszteletére.

Olga és Alekszandra kapcsolata nem volt felhőtlen. Alekszandra nem értette meg a lányát, főleg kamaszkorában. Olga egyáltalán nem hasonlított rá, nagyon is öntudatos, hazaszerető lány volt, akit érdekelt a politika, és ezt a családcentrikus, visszahúzódó cárné nem tudta megérteni.

Tatyjanát gyakran mondták Alekszandra kedvenc lányának. Ők ketten remekül kijöttek egymással. Tatyjana segített az édesanyjának az utolsó hónapokban, amikor ide-oda költöztették őket egyik házból a másikba, és ő tolta mindig az akkor már nagyon gyenge Alekszandra tolókocsiját.

Anya és fia 1906-ban

Mariját édesanyja semmibe vette - nem szándékosan. Marija olyan fajta gyerek volt, aki mindig jó, nem felesel a szüleivel, így a cárnénak nem sok gondja volt vele. Anasztaszija pedig - bár külsőre inkább Alekszandrára hasonlított - inkább apás típus volt, akárcsak Olga.

Alekszej volt a cárné (és az egész ország) nagy reménye. A cárné és a cárevics rengeteg időt töltöttek együtt. Alekszandra gyakran mesélt és játszott a fiával, és jóformán mindig figyelt rá, nehogy baja essen. Sophie Buxhoeveden, Alekszandra udvarhölgyeinek egyike leírta azt a jelenetet, amikor behozták Alekszejt a cárné kedvenc szalonjába, a Mályva Budoárba, ahol a nagyhercegnők éppen szembekötősdit játszottak. „>>Mind hagyjátok abba<<, mondta a cárné >>itt jön a baba<<. Kikötöztem a szemem, és láttam, ahogyan a dajka a három hónapos cáreviccsel a karján a szobába érkezik. Tüneményes csecsemő volt… két mókás kis gödröcske jelent meg az arcán, ahogyan gügyögött, és kinyújtotta a karjait az anyja irányába. Soha nem felejtem el a cárné tekintetét, ahogyan a gyermeket elvette a dajkától…[6] A kis trónörökösről azonban már nagyon korán kiderült, hogy vérzékenységben szenved, és ezt a betegséget Alekszandrától örökölte. A cárné rajongása a fia iránt nyilvánvaló volt, és mivel tényleges gyógymód nem létezett a vérzékenység kezelésére, Alekszandra együtt szenvedett a cáreviccsel. Hamar megöregedett, de mindent képes lett volna megtenni a fiáért, és ezt használta ki Raszputyin is.